Sohasem szerettem felfedezni magamban megfoghatatlan érzéseket, nem hittem a végzetszerűségben.

          Találomra szálltam fel arra a buszra. Amíg a zöld jelzésre vártunk a kereszteződésben, megállt mellettünk a gyorsjárat.

          Mindig átbámulok a másik buszra, szemügyre veszem utasait, akik ugyan olyan szenvtelen arccal figyelnek minket. Megpróbálok életeket, sorsokat elképzelni a rezzenéstelen szakállak, szarkalábas szemek mögött; otthonokat, férjeket, feleségeket látok, kiterített szőnyegeket, mosatlan ruhát, üres borosüveget az asztalon.

          Pontosan átellenben velem egy fehér pólós férfi állt. Míg jobb kezével a felső kapaszkodóba fogódzkodott, addig baljában nyitott könyvet tartott, mereven olvasta, mozdulatlanul, arcát eltakarta előlem "JACK DANIEL'S WHISKY" feliratú baseball sapkájának sötétkék ellenzője. Igyekeztem kibetűzni a borítón lévő rövidke szöveget. Rilkét olvasott.

          (Semmi sem kész, míg rá nem néztem.)

          Ekkor megérezhette magán tekintetem súlyát, lassan felnézett a könyvből, egyenesen a szemembe.

          Hátamon végigfutott a felismerés és a bizonytalanság hidege.

          A két tekintet összekapaszkodott, az idegen arcán kaján mosoly jelent meg, amivel értésemre adta: ismer, mindent tud rólam, ő szervezte meg ezt a találkozást; a messzeségből tologatta magatehetetlen bábok módjára az embereket, felültetett engem a buszra, és jött, hogy figyelmeztessen. De mire?

          Ugyanakkor rájöttem: én is ismerem őt, már láttam valahol ezeket a kék szemeket, ahogy az ellenzőtől árnyékolva néznek engem, teljesen kitakarva, valami olyan nagyfokú bizalommal, hogy muszáj remegnem.

          Emlékezetemben kutatok arca után, pillanatra felvillan bennem: hátha csupán a "déja vu" klasszikus esetével állok szemben? Próbálok összpontosítani a szempár bűvöletében, és már szagokra is emlékezem; előbb csak ritkás füstöt érzek, majd vért, aztán dögszagot: háború van.

          És akkor hirtelen az armageddoni csatatéren találtam magam, ahol egy elképzelhetetlen nevű király mellett harcoltam a Sötétség lovasai ellen. Ismét kezemben érzem a tollas buzogány súlyát, balom megremeg a pajzsot ért csapás alatt, a sisakrostély előtt táncol, kavarog minden; és csak üvöltök, ahogy a torkomon kifér.

          Aztán csend vesz körül.

          Fáj kinyitni a szemem. Mégis szétnézek: az ütközetnek már vége. Füstszag, vérszag, háborúszag, köröttem lovak és lovasok fekszenek, elhagyott zászlók lengnek, dárdanyelek meredeznek. Egy tompa sóhaj sisakomon belül. Könyékre támaszkodom, de felállni nem tudok: mindkét lábamon a lovam fekszik; fáj, ezt most jó jelnek tartom. Végignézek magamon: mindenem ép, csupán páncélom ütött-kopott, mellvértemen tekintélyes horpadás, kesztyűmön vérnyomok. Élek, szomjas vagyok.

          Hiába próbálkozom a szabadulással, képtelen vagyok megmozdulni, ekkor először félek: egyedül, szomjasan, ki tudja meddig még?

          Nehéz léptek közelednek, talán hullarabló kutat zsákmány után, vagy a győztesek keresik a túlélőket? Minden esetre megragadom a kezem ügyében lévő harci bárdot, várok.

          Az idegen páncélos megtorpan előttem, jobbjában leeresztett, hosszú pengéjű kard, bal kezében kulacs. Felcsapott sisakrostélya mögül szótlanul figyel, kék szemeiben gyengédség, erő, nyugalom. Letérdel, lecsatolja sisakomat, és megitat.

          És én akkor már tudtam, hogy győztünk.

          Berregésre riadok, a lámpa zöldre váltott, a kocsisor eleje megindult. Az idegent keresem, bennem teljes immár a felismerés, ő lassan bólint: igen, majd ismét könyvébe mélyed. A két busz is megrándul, fej-fej mellett haladunk, de tudom, hogy csupán az autópályáig, ott mi lekanyarodunk a lakótelep felé, míg a gyorsjárat rátér az autópályára, és eltűnik a belváros irányába.

Szeretnék átdörömbölni, vagy kiabálni, egy találkozót megbeszélni, jaj ne, még ne!, de elértük az elágazást.

          Búcsúzóul még egyszer felnézett: találkozunk...

A bejegyzés trackback címe: