Kjóhó első évének (1716) májusában jött az a rónin az ivamii Nakajama klán rezidenciájához. Különösen meleg délelőtt volt, az éjszakai eső utolsó nyomai is eltűntek már, a levegő forrón és szárazon vibrált, nem repkedtek sem a madarak, sem a rovarok, hanem árnyas fák és hűs bokrok alatt kerestek menedéket. Az ember hajlamos volt azt képzelni, hogy egy hatalmas béka telepedett a koponyájára, amit nem űz el onnan sem a friss víz, sem a szaké, sem a legyező. Durván zörgetett a nehéz keresztgerendákkal elreteszelt kapun, az egyik őrt erőszakosan, ellenvetést nem tűrő hangon a ház uráért szalajtotta, egy másikkal a várakozásra kijelölt terembe kísértette magát. Ruházata kopott volt ugyan, de nyomokban még őrizte régi eleganciáját, s a tisztaságára sem lehetett panasz. A homloka nem volt borotválva, haját a feje tetején egyetlen vastag varkocsban fogta össze. Apró utazó ládika lógott le a hátáról, azonban annál nagyobbnak tűnt fekete, tölgyfából készült fakardja, melyen jó néhány összecsapás nyoma látszott.

            Csendben várakozott, korábbi hevességének semmi nyomát sem mutatta, amikor kisvártatva megjelent a kamarás egy fegyveres szolga és némi friss tea társaságában.

            - Elnézését kérem, de Kacuhiro no Szekisi Nakajama úr nem ér rá Önt fogadni. Elmondaná nekem, hogy mi adott okot az Ön kissé udvariatlan viselkedésére?

            A gazdátlan szamuráj előbb megcsodálta a teáscsészét, kortyolt az italból, s csak azután szólalt meg.

            - A nevem Mijanobe Gendzsiró, és a szacumai Hagivara klán szolgálatában álltam, míg a sógun szemet nem vetett uradalmunkra. Valaha 150 koku rizs volt egy évben a bérem, maga Hagivara úr személyes testőrségében szolgáltam. Két éve járom a szigeteket, hogy megfelelő családot találjak. Tudja, amíg itt várakoztam, és a darukkal díszített falakban gyönyörködtem, akaratlanul is arra gondoltam, hogy tiszteletre méltó nemzetségük is olyan, mint ez a szoba. Igazán pompásan érzem itt magam, ahogyan – gondolom – az Önök családjában is így lehet az ember. A festett falak csodálatosak, mint az egész birtok: a kastély, a személyzeti szállások, a gazdasági épületek és az ültetvények.

            A kamarás elfojtott egy mosolyt (bókol a gazember, mindjárt előrukkol a kérésével, amit el fogok utasítani).

            - De mindez nagyon kevés! – csattant fel a rónin. – Ezen a csodálatos papírfalon könnyedén áthajíthatom a csészémet, mert gyenge. Mesés birtokuk homokvárként omolhat össze, mert gyenge. Nem az erős, amire egy klánt építeni lehet. Bár minden szép, és egészségesnek tűnik, azonban az emberek azok, melyeken áll, vagy bukik egy család hatalma. Az Önök katonái semmit sem érnek. Puhák, kardjuk élét elvette a jólét és semmittevés. Azért jöttem, hogy ezt bebizonyítsam. Nem kérek semmit. Ám ha elutasítják a kihívást, az egész országban elhíresztelem a Nakajamák pipogyaságát!

            Szegény kamarással fordult egyet a világ. A fickót már kidobni sem lehet. Nem marad más hátra, jól el kell páholni, vagy megölni. Mintha megsejtette volna a gondolatait, a hívatlan vendég újra megszólalt.:

            - A cseresznyevirágról elnevezett fogadóban szálltam meg. Természetesen közöltem a tulajdonossal, hogy hová készülök, és mi a szándékom.

            - Azt hiszem, megkérem uramat, hogy szakítson időt Önre – hátrált ki a kamarás.

            Hamar híre terjedt az uradalomban a merész párbajra hívásnak. Gyűltek a harcosok, ki mérgelődött, ki értetlenkedett, egyre többen tébláboltak az udvaron, ahol az árnyékos helyen székeket állítottak fel a családfő kíséretének. Közben rizst, szakét és halat szolgáltak fel a szoba mélyén hűsölő Gendzsironak. Délután kettőre elcsendesedtek a katonák, a rónint a fal tövében felállított emelvényhez irányították, ahol kényelmesen elhelyezkedett, félelmetes fakardját a jobb lába mellé fektetve. Amikor a levegőt szinte vágni lehetett a feszültségtől, megjelent a verandán maga Kacuhiro no Szekisi Nakajama úr is. Lassan, méltóságteljesen lelépdelt a lépcsőn, magas geta papucsba bújt, és legyezőjét lassacskán mozgatva helyet foglalt, körülötte legfontosabb emberei ültek le.

            - Na, te gazdátlan, pimasz fickó, most ütött az utolsó órád – kezdte. – Betolakodsz a házunkba és sértegetsz minket, ebben áll a tudásod. Abban bízol, hogy megijedünk tőled, és rettegésünk odáig fajul, hogy a szolgálatunkba veszünk? Nos, csalódnod kell, mert nem félünk senkitől sem. Nem is a legjobb harcosunkat küldjük ellened, hanem egy egyszerű kardforgatónkat, aki szintén bokkennel áll ki ellened.

            Intésére felemelkedett Fudzsimura Sinbei. Hakamájának mindkét szárát feljebb húzta és az övébe gyűrte. Kibújt fölsőjéből is, csupán hadagíben várakozott az udvar közepén. Mijanobe ráérősen, lustán állt fel, szinte gyáván lépett Sinbei elé. Mindannyian azt hittük, hogy itt az igazság pillanata, emberünk két-három mozdulattal legyőzi kihívóját.

            Ám csalódnunk kellett. A rónin remek kardvívónak bizonyult, könnyedés legyőzte harcosunkat. Így járt Kurokava Genpacsi is, a kiképzésért felelős tiszt, majd Jamamoto Sidzsó, testőrparancsnok. Ekkor már rettegve vártuk Iidzsima Heitaro színre lépését, aki mestere volt klánunk vívóiskolájának. Hány edzésen csodáltam meg tökéletes technikáját, és határoztam el: én is ilyen rettenthetetlen leszek! Azonban ő is alul maradt, fakardja eltört ellenfele csapásai alatt…

            Kacuhiro nagyúr tanácstalanul nézett körbe.

            - Senki sincs, aki megvédené klánunk becsületét? Ennek a senkiházinak van igaza, és mi mind rongy emberek vagyunk?

            Nem állítom, hogy azonnal jelentkeztem. Előtte alaposan átgondoltam, hogy miért is gyakorlok annyit karddal, bár senki és semmi vagyok a Nakajama család ranglétráján. Arra gondoltam, hogy ha csak az életért élünk, annak nincsen semmi értelme. Ha valóban rettenthetetlen és félelmetes harcossá akarok válni, akkor ez a világ semmit sem jelenthet nekem. Nem tudom, mire mindezeken végigfutottam gondolatban, mennyi idő is telt el. Folyt rólam a víz, száraz volt a szám.

            - Uram, azt hiszem értelmetlen lenne továbbra is fakarddal próbára tenni ezt az embert. Jó harcos, ha bokkennel áll szembe. Engedelmeddel én igazi karddal vállalnám a harcot, életre-halálra. Így mutathatja meg klánunk valóban az állhatatosságát.

            - Jól szóltál fiú! Neked mi a véleményed, rónin? Eleged van a játszadozásból? Van kedved kipróbálni magad férfias küzdelemben?

            - Uram, - mondta Gendzsiro – a párbaj tiltva van az összes szigeten. Szívesen felvenném a harcot ezzel a kölyökkel szemben, de a sógun utasításának megfelelően el kell utasítanom.

            - Itt és most én vagyok a sógun, ha tetszik, ha nem. És én engedélyezem az összecsapást. Adjatok egy katanát a róninnak!

            Ha két ember között igazi kardok állnak, más súlya van minden pillanatnak, minden mozdulatnak. Féltem, de mire felálltam, félelmemet legyőztem. Ideges is voltam, de mire kimentem az udvarra, idegességemet legyőztem. Amikor a két pengét összeérintettük, már önmagamat is legyőztem. Nem volt bennem semmi. A semmi volt bennem. Előbb tudtam, hogy támadni fog, mint ő maga. Nem volt nehéz félre lépni és levágni őt. A kard nem fából készül. A szamuráj lelke acélból kell, hogy legyen.

            Másnap Kacuhiro no Szekisi Nakajama úr betiltotta a bokkennal való gyakorlást.

            Irobe Sigenari jövedelmét nyolcvan kokuról százhúsz kokura emelte, és a személyi testőrség tagjai közé vette.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.