Ilyenkor mit tehet egy szamuráj? Hagyta, hogy az eső átitassa a ruháját, hiszen úgyis csak a bőréig ázhat, talán a hajnalt várta. Szemét a kastély egyetlen világító ablakára szegezte, s felidézte magában az utóbbi hetek történéseit.

            - Nagyon szikáran dolgozol a karddal, túlságosan kiismerhető vagy, akár a hétköznapokban – feddte meg Yoichi, a klán kardmestere. – Legyél kifürkészhetetlenebb, engedj néha a vágyaidnak, az érzéseidnek, ne a tudatod vezessen.

            Engedelmesen, szinte öntudatlanul bólintott, rendben, ne annyira tudatosan, de nem volt tisztában a szavaival, gondolataival. Sokkal inkább otthon akart lenni, hagyni, hogy Kyoko lemossa a fürdőházban, ledörzsölje izzadt karját, mellkasát, a hátát. A pillanatok összeállnak egy öröklétté.

            Mert mit is lehetne elmondani Iyo tartományról? Egy biztos, a Shikoku szigetén fekvő terület sosem tartozott a legélénkebb életet folytató vidékek közé. A központot uraló Itashima kastélyt a Togo család lakta, vigyázó szemeik szinte el sem láttak Uvagori helyhatóságig, ahol Jamamura Kindzsuro személye jelentette a törvényt. Az ő segédkönyvelője volt Narasima Jodzaemon, aki az étel és ital beszerzésére költött összegeket tartotta nyilván. Éves keresete alig közelítette meg a hetvenöt koku rizst, de minden ínségért kárpótolta őt felesége szerelme, akivel a kastély melletti apró házban éldegéltek. Ha esett az eső, Kyoko gyakran fuvolázott, mintegy a vízcseppek ütemére költött újabb és újabb dallamokat, télen összebújtak a paplan alatt, egymást melegítették, és sokáig beszélgettek a sötétben.

            Nem voltak hétköznapi házasok, rajongva szerették egymást. Az igazi szerelem elégeti a férfit és elégeti a nőt. Hogy ne hamvadjanak hamuvá, ahhoz igazi férfi és igazi nő kell. Narasima gyakran ebből a felismerésből vett erőt. Arra gondolt, mellékes, hogy harcban nem mutathatja meg a tudását, viszont egy ilyen intenzív és teljes szerelmet csak kevesen lennének képesek ép ésszel elviselni. Mert néha szinte fájt a nő közelsége, amikor ránézett, tudta, hogy minden gondolata nyitott könyv előtte. Máskor, a mindennapi munka unalmas óráiban, egy félbe tépett papírra egy lábon álló darut rajzolt, otthon pedig daru alakzatba rendezett virág kompozíció várta.

            Nem tűnt fel neki, hogy egyre gyakrabban küldik távoli követségekbe, illetményét felemelték nyolcvanhat kokura, s hallgat esténként a fuvola. Nem vette észre, hogy csupán az ő gondolatai köröznek kedvese és otthona körül, hogy a szolgák között egyre több a lesütött szem, egyre több a hajlott hátú, illedelmes kihátrálás.

            Bár az is lehet, hogy egy szempillantás alatt átlátott mindenen, csak becsapta magát, szándékosan nem vett tudomást összefüggésekről, tényekről. Yoichi dojojában hetente háromszor gyakorolt bokkennal, szigorúan, precízen, ahogy a könyvelést is vezette. Továbbra sem járt el inni, otthon nem tartott szakét, minden vasárnap felkereste a Djigenji-szentélyt.

            Akkor mi billenthette ki a mérleg nyelvét?

            Ki gyógyította meg a hályogos szemeket? Gyógyítás ez egyáltalán? Vagy inkább megfeszítés? Ilyenkor mit tehet egy szamuráj? Elvisel mindent, és hűsége alá parancsolja az érzelmeit? Vagy felborítja a világot az igazáért?

            Vesszen, akinek vesznie kell!

            Megmarkolta az övében lévő kardot, és kilépett a hidat árnyékoló fák közül. A két kapuőr nem számított semmi rosszra a közeledő Narasimától, két rövid mozdulattal vágta le őket. Jobb, ha nem tudnak semmiről…

            A kastélyban ismerte jól a járást, csendben haladt Jamamura belső lakosztálya felé, nem vár itt rá senki és semmi, a semmi vár itt rá egyedül, miért is érkezett meg öt nappal korábban!

            - Kitabatake, ugye nem az van, amire gondolok? – Sírt az öreg fegyverhordozó, és zokogott Shino is, a szobalány, amikor elmondták mindazt, amire nincsen szó.

            A hamuvá égett virágok és csókok mind értelmüket vesztették. Ilyenkor mit tehet egy szamuráj? Pontosan, szigorúan és érzelemmentesen úgy döntött, hogy inkább az érzelmei által hagyja magát vezetni.

            Az egyik folyosón hárman kerültek szembe vele: Yoichi és két lándzsás. A gyakorlatlan fickók nem jelentettek igazán problémát, ott állt szemtől szembe a klán vívómesterével.

            - Csodálatos volt, Jodzaemon, a vágásaid végre kibontakoztak, mint a korán érő szilva szirmai. Erőszakos illatuk elnyom minden más megnyilatkozást. Ha kérhetném, így folytasd.

            Tizenkétszer csapott össze a két kard. Most nem volt bokken, ami elvette volna a pengék élét. Most nem volt lehetőség az ismétlésre, a meghajlásra. Most nem sajnálhatta senki sem az élekben keletkezett csorbulásokat.

            Narasima igyekezett kiürülni, felvenni a semmi álarcát, de fejében végig ott lüktetett Kyoko és Jamamura hálószobája. Hideget érzett, rettenetes fagyot, pedig a remény országában ismeretlen a tél.

            Hát nincs remény. Ilyenkor mit tehet egy szamuráj? Belép ellenfele kardja alá, s ott a pokol helyett a mennyország nyílik meg. Bocsáss meg Yoichi, hamarosan én is követlek. Mert elég felrántani az utolsó ajtót, elég felrúgni az utolsó sojit, s akkor szembe találta magát azzal, amitől a legjobban félt: a valósággal.

            Véres a kard markolata, már nem fontos, hogy kinek a vére. Ujjai biztos fogást keresnek a fonáson, tapad a rája bőr. Jamamura Kindzsuro kibomlott hajjal, nyitott kimonóban követi őseit. Kezében a katana nem több, mint hitvány karikatúra. Lecsapott feje vörös nyomokat hagyva gurul a sarokba.

            És te, Kyoko? Mi történik most? Ilyenkor mit tehet egy szamuráj? De a feleség tudja a választ.

            - Nem volt más lehetőségem. Téged szerettelek. Kérlek, bocsáss meg.

            Azzal éles tőr fúródik a fehér nyakba.

            Tompa lépések dübögnek a padlón, jönnek a testőrség késve riasztott tagjai. Semmi baj, Narasima Jodzaemon, legalább ilyenkor tudja egy szamuráj, hogy mit is tegyen. Gyorsan letérdel, az ázott haorit combja és vádlija közé gyűri, kiszabadítja felső testét a hadagi szorításából, ruhadarabot csavar a pengére, és maga ellen fordítja.

            Ej, de kutya élet is az, amikor egyedül a halál jelenti a megnyugvást. Idegenként tapogatózni a mindennapok útvesztőiben, de otthonosan mozogni az elmúlás országútján, hát ez az egyetlen lehetőség, Kyoko? Te parancsra cselekedtél, én a parancs ellen, így ismét megérkezhetünk egymáshoz.

            Befejezi a szeppukut, arccal a tatamira hanyatlik, vértől csuszamlós keze Kyoko ujjait keresi…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.