Soha ne mérd magad másokhoz. Magadat összevetni a másik emberrel egyszerre kicsinyesség, szúklátókörűség, egoizmus.

Te te vagy, egyedi, utánozhatatlan. Miért nem hiszed el ezt másokról?

Mennyire nem szeretik az emberek, ha valaki megítéli őket! Sértődöttek lesznek, és azt kérdezik: "Miért gondolja, hogy én olyan vagyok? Hiszen nem ismer engem!"

Aztán fél perc múlva könnyedén mond ítéletet egy idegen ember felett...

Kjóhó első évének (1716) májusában jött az a rónin az ivamii Nakajama klán rezidenciájához. Különösen meleg délelőtt volt, az éjszakai eső utolsó nyomai is eltűntek már, a levegő forrón és szárazon vibrált, nem repkedtek sem a madarak, sem a rovarok, hanem árnyas fák és hűs bokrok alatt kerestek menedéket. Az ember hajlamos volt azt képzelni, hogy egy hatalmas béka telepedett a koponyájára, amit nem űz el onnan sem a friss víz, sem a szaké, sem a legyező. Durván zörgetett a nehéz keresztgerendákkal elreteszelt kapun, az egyik őrt erőszakosan, ellenvetést nem tűrő hangon a ház uráért szalajtotta, egy másikkal a várakozásra kijelölt terembe kísértette magát. Ruházata kopott volt ugyan, de nyomokban még őrizte régi eleganciáját, s a tisztaságára sem lehetett panasz. A homloka nem volt borotválva, haját a feje tetején egyetlen vastag varkocsban fogta össze. Apró utazó ládika lógott le a hátáról, azonban annál nagyobbnak tűnt fekete, tölgyfából készült fakardja, melyen jó néhány összecsapás nyoma látszott.

            Csendben várakozott, korábbi hevességének semmi nyomát sem mutatta, amikor kisvártatva megjelent a kamarás egy fegyveres szolga és némi friss tea társaságában.

            - Elnézését kérem, de Kacuhiro no Szekisi Nakajama úr nem ér rá Önt fogadni. Elmondaná nekem, hogy mi adott okot az Ön kissé udvariatlan viselkedésére?

            A gazdátlan szamuráj előbb megcsodálta a teáscsészét, kortyolt az italból, s csak azután szólalt meg.

            - A nevem Mijanobe Gendzsiró, és a szacumai Hagivara klán szolgálatában álltam, míg a sógun szemet nem vetett uradalmunkra. Valaha 150 koku rizs volt egy évben a bérem, maga Hagivara úr személyes testőrségében szolgáltam. Két éve járom a szigeteket, hogy megfelelő családot találjak. Tudja, amíg itt várakoztam, és a darukkal díszített falakban gyönyörködtem, akaratlanul is arra gondoltam, hogy tiszteletre méltó nemzetségük is olyan, mint ez a szoba. Igazán pompásan érzem itt magam, ahogyan – gondolom – az Önök családjában is így lehet az ember. A festett falak csodálatosak, mint az egész birtok: a kastély, a személyzeti szállások, a gazdasági épületek és az ültetvények.

            A kamarás elfojtott egy mosolyt (bókol a gazember, mindjárt előrukkol a kérésével, amit el fogok utasítani).

            - De mindez nagyon kevés! – csattant fel a rónin. – Ezen a csodálatos papírfalon könnyedén áthajíthatom a csészémet, mert gyenge. Mesés birtokuk homokvárként omolhat össze, mert gyenge. Nem az erős, amire egy klánt építeni lehet. Bár minden szép, és egészségesnek tűnik, azonban az emberek azok, melyeken áll, vagy bukik egy család hatalma. Az Önök katonái semmit sem érnek. Puhák, kardjuk élét elvette a jólét és semmittevés. Azért jöttem, hogy ezt bebizonyítsam. Nem kérek semmit. Ám ha elutasítják a kihívást, az egész országban elhíresztelem a Nakajamák pipogyaságát!

            Szegény kamarással fordult egyet a világ. A fickót már kidobni sem lehet. Nem marad más hátra, jól el kell páholni, vagy megölni. Mintha megsejtette volna a gondolatait, a hívatlan vendég újra megszólalt.:

            - A cseresznyevirágról elnevezett fogadóban szálltam meg. Természetesen közöltem a tulajdonossal, hogy hová készülök, és mi a szándékom.

            - Azt hiszem, megkérem uramat, hogy szakítson időt Önre – hátrált ki a kamarás.

            Hamar híre terjedt az uradalomban a merész párbajra hívásnak. Gyűltek a harcosok, ki mérgelődött, ki értetlenkedett, egyre többen tébláboltak az udvaron, ahol az árnyékos helyen székeket állítottak fel a családfő kíséretének. Közben rizst, szakét és halat szolgáltak fel a szoba mélyén hűsölő Gendzsironak. Délután kettőre elcsendesedtek a katonák, a rónint a fal tövében felállított emelvényhez irányították, ahol kényelmesen elhelyezkedett, félelmetes fakardját a jobb lába mellé fektetve. Amikor a levegőt szinte vágni lehetett a feszültségtől, megjelent a verandán maga Kacuhiro no Szekisi Nakajama úr is. Lassan, méltóságteljesen lelépdelt a lépcsőn, magas geta papucsba bújt, és legyezőjét lassacskán mozgatva helyet foglalt, körülötte legfontosabb emberei ültek le.

            - Na, te gazdátlan, pimasz fickó, most ütött az utolsó órád – kezdte. – Betolakodsz a házunkba és sértegetsz minket, ebben áll a tudásod. Abban bízol, hogy megijedünk tőled, és rettegésünk odáig fajul, hogy a szolgálatunkba veszünk? Nos, csalódnod kell, mert nem félünk senkitől sem. Nem is a legjobb harcosunkat küldjük ellened, hanem egy egyszerű kardforgatónkat, aki szintén bokkennel áll ki ellened.

            Intésére felemelkedett Fudzsimura Sinbei. Hakamájának mindkét szárát feljebb húzta és az övébe gyűrte. Kibújt fölsőjéből is, csupán hadagíben várakozott az udvar közepén. Mijanobe ráérősen, lustán állt fel, szinte gyáván lépett Sinbei elé. Mindannyian azt hittük, hogy itt az igazság pillanata, emberünk két-három mozdulattal legyőzi kihívóját.

            Ám csalódnunk kellett. A rónin remek kardvívónak bizonyult, könnyedés legyőzte harcosunkat. Így járt Kurokava Genpacsi is, a kiképzésért felelős tiszt, majd Jamamoto Sidzsó, testőrparancsnok. Ekkor már rettegve vártuk Iidzsima Heitaro színre lépését, aki mestere volt klánunk vívóiskolájának. Hány edzésen csodáltam meg tökéletes technikáját, és határoztam el: én is ilyen rettenthetetlen leszek! Azonban ő is alul maradt, fakardja eltört ellenfele csapásai alatt…

            Kacuhiro nagyúr tanácstalanul nézett körbe.

            - Senki sincs, aki megvédené klánunk becsületét? Ennek a senkiházinak van igaza, és mi mind rongy emberek vagyunk?

            Nem állítom, hogy azonnal jelentkeztem. Előtte alaposan átgondoltam, hogy miért is gyakorlok annyit karddal, bár senki és semmi vagyok a Nakajama család ranglétráján. Arra gondoltam, hogy ha csak az életért élünk, annak nincsen semmi értelme. Ha valóban rettenthetetlen és félelmetes harcossá akarok válni, akkor ez a világ semmit sem jelenthet nekem. Nem tudom, mire mindezeken végigfutottam gondolatban, mennyi idő is telt el. Folyt rólam a víz, száraz volt a szám.

            - Uram, azt hiszem értelmetlen lenne továbbra is fakarddal próbára tenni ezt az embert. Jó harcos, ha bokkennel áll szembe. Engedelmeddel én igazi karddal vállalnám a harcot, életre-halálra. Így mutathatja meg klánunk valóban az állhatatosságát.

            - Jól szóltál fiú! Neked mi a véleményed, rónin? Eleged van a játszadozásból? Van kedved kipróbálni magad férfias küzdelemben?

            - Uram, - mondta Gendzsiro – a párbaj tiltva van az összes szigeten. Szívesen felvenném a harcot ezzel a kölyökkel szemben, de a sógun utasításának megfelelően el kell utasítanom.

            - Itt és most én vagyok a sógun, ha tetszik, ha nem. És én engedélyezem az összecsapást. Adjatok egy katanát a róninnak!

            Ha két ember között igazi kardok állnak, más súlya van minden pillanatnak, minden mozdulatnak. Féltem, de mire felálltam, félelmemet legyőztem. Ideges is voltam, de mire kimentem az udvarra, idegességemet legyőztem. Amikor a két pengét összeérintettük, már önmagamat is legyőztem. Nem volt bennem semmi. A semmi volt bennem. Előbb tudtam, hogy támadni fog, mint ő maga. Nem volt nehéz félre lépni és levágni őt. A kard nem fából készül. A szamuráj lelke acélból kell, hogy legyen.

            Másnap Kacuhiro no Szekisi Nakajama úr betiltotta a bokkennal való gyakorlást.

            Irobe Sigenari jövedelmét nyolcvan kokuról százhúsz kokura emelte, és a személyi testőrség tagjai közé vette.

Ruhámat látva

elmosolyodott minden

kocsmatöltelék.

A tizenkettedik,

a legbölcsebb bölcs, pusztán

ennyit szólt: Kakukk. 

"Míg a küzdősportok a küzdelemről szólnak, győztesekről és vesztesekről, addig a harcművészetek a tanulóról és a mesterről beszélnek. Győztesek és vesztesek itt nem léteznek. Pusztán a folyamatok felismerése a fontos, így mindig mi győzünk, még ha nem is kerekedünk fölül.

A világ csak velünk teljes, a mi cselekedeteinkkel.

A harcművészet lényege: a helyes döntés meghozatala. Könyvből nem sajátítható el. A gyakorlatban kell megtapasztalni."

Sei Shin: A karddal egybeforrasztott világ (Szamuráj hitvallás)

"

19. RÉSZ

János felettébb furmányos feladványa. Egy tüdőbeteg meggyógyítása. A teherautót kirakó paraszt példázata.

Egy ízben, Tanítványai körében ülve egy erdei tisztáson, magának egy mohos sziklát pihenő helyül kiszemelve, a következő kérdést tette fel János: „Mi az, amiből a legtöbb van az Világon, mégis mindenik embernek nagyon kevés van belőle?”

2. S a’ Tanítványok találgatának: „Talán bizony pénz?”, de János csak a fejét rázta, hiszen számos embernek van belőle megszámlálhatatlan, bár ő egyet sem ismere közülük.

3. „Esetleg a Bölcsesség lenne az?”, de a Mester ismét nemet intett, mivel Bölcsesség csupán egy van, s annak nagyon sok apró kis szeletkéjét birtokolják sokan.

4. „Tán fagylalt?” kérdezte egy csökkent értelmi képességű Tanítvány, persze ez sem volt megfelelő válasz.

5. Mikoron kellő képpen kiélvezte János a’ Tanítványok tanácstalanságát, akkor kényelmesen hátradült, majd miután felsegítették e szavak hagyták el az ő száját: „A Hiba. A Hiba az, miből rengeteg vagyon ezen a világon, de ha az embereket kérdezed, ekkor nekik igen csekély számú van belőlük.

6. Mert a Hibának van egy olyan tulajdonsága, hogy olyan, mint a lapockacsont: felebarátunkét könnyen megláthatjuk, de a sajátunk már kívül esik a mi tekintetünkből.

7. Ezért van az, hogy az emberek többsége szépen eléldegél az ő Hibáival, mivel csak kevés hívja fel magára a figyelmet, például könnyen orvosolható hiba, ha valakinek büdös a lába, illatos porokat használ ellene, kenőcsökkel* harcol, ám többi, titokban lappangó hibáját békén hagyja. M.M.4. 28.

8. Aztán vannak olyan hibák, miket az illető erényként kezel, ezért meg sem próbál küzdeni a legyőzésükkel. Jól jegyezzétek meg ezt!”

9. Közben egy férfi, ki igen sokat dohányzott, súlyosan megbetegedett, nem tudott felmenni a lépcsőn az ő lakásának ajtajához, mivel tüdeje felettébb elgyengült.

10. Ezért megkeresett egy neves gyógyítót*, aki kórházba küldte, ahol meg is gyógyították, de az dohány füstjének élvezetéről le kellett mondania. *Dr. I.em.107.

11. Más alkalommal ezt mondá János a’ Tanítványoknak: Nagyon fontos, hogy egy igazi harcz-művész nem csak önmagára vagyon figyelemmel, hanem környezetére is.

12. Egy harcz-művészből áradó tapintat és udvariasság nem más, mint az emberek irányába mutatott tisztelet.

13. Mert az én szívemnek egyáltalán nem kedves, sőt kivetem abból, a mikor egy szűk utcában megálla az teherautó, és az a parasztember, ki az autót vezeté most hosszasan rakodja le az ő áruját a boltosnak, a forgalmat teljesen megakasztja.

14. És a’ személygépkocsi vezetőknek vörös köd ereszkedék az szemeikre, nyálat fröcsögve kiabálának letekert ablakkal, és az kürtöt felettébb bőgetik vala, hasonlatosak levének a bögölyök által megvadult bivalycsordához.

15. S mikor az teherautóst számon kérik, ő csak ennyit szól: „Én csak a munkámat végzem.”

16. Mert mi úgy tegyük feladatainkat, hogy azzal másoknak ne ártsunk, nem úgy, mint a példában említett paraszt, mivel a dolgok könnyebbik végét megragadni nem igazán harcz-művészhez illő cselekedet, mert az a bizonyos könnyebbik vég gyakorta szennyes vala, s a piszok a mi kezünket is bemocskolá óhatatlanul."

Idézet a "János: Hazugságok Könyve" c. könyvből

Sokaknak nehéz megkülönböztetni az igazi mestert az önjelölttől. Pedig vannak olyan „gyorstesztek”, melyekkel könnyen leleplezhető az önjelölt tanító. Nézzünk néhányat:

            Az igazi mester nem tilt, tanításának igazságát hagyja, hogy az élet bizonyítsa – A hamis tanító sok korlátot emel, amelyek mögül nem nézhetnek a valós világra tanítványai.

            Az igazi mester itt és most tanít – az áltanító gyakran bújik a múlt függönye mögé, mert gondolatai nem állják meg napjainkban a helyüket.

            Az igazi mester közöttünk jár – csak az önjelöltnek van szüksége emelvényre, amelyről szólhat tanítványaihoz, de amin ő el nem érhető.

            Az igazi mester képes mutatni bármely pillanatban, jobb, mint tanítványai – a hamis tanító csupán irányít, neki derrogál a dojoban dolgozni, tudását pusztán kinyilatkozza.

            Az igazi mester mindent és mindenkit a maga valóságában lát és értékel – az áltanítónak sok emberről van többféle véleménye, az egyiket a tanítványoknak mondja el, a másikat magának az embernek.

            Minden kornak megvoltak és meglesznek a maga mesterei, ez alól a mi korunk sem kivétel. Útjaikat legendák övezték, hírük mindenhová eljutott. De valójában kiket neveznek Mesternek? Mielőtt továbbmennénk, gondolkozz el ezen: a Te szótáradban mit jelent: A Mester.

            A Mester a bölcsességen alapuló tudás birtokosa.

            A mesteri értékek minden emberben megtalálhatóak. Vagy rábukkanunk önmagunkban, vagy nemtörődve éljük le életünket, elveszve az élet tengerében. Mire az ember idáig eljut, hosszú utat kell bejárnia.

Sohasem szerettem felfedezni magamban megfoghatatlan érzéseket, nem hittem a végzetszerűségben.

          Találomra szálltam fel arra a buszra. Amíg a zöld jelzésre vártunk a kereszteződésben, megállt mellettünk a gyorsjárat.

          Mindig átbámulok a másik buszra, szemügyre veszem utasait, akik ugyan olyan szenvtelen arccal figyelnek minket. Megpróbálok életeket, sorsokat elképzelni a rezzenéstelen szakállak, szarkalábas szemek mögött; otthonokat, férjeket, feleségeket látok, kiterített szőnyegeket, mosatlan ruhát, üres borosüveget az asztalon.

          Pontosan átellenben velem egy fehér pólós férfi állt. Míg jobb kezével a felső kapaszkodóba fogódzkodott, addig baljában nyitott könyvet tartott, mereven olvasta, mozdulatlanul, arcát eltakarta előlem "JACK DANIEL'S WHISKY" feliratú baseball sapkájának sötétkék ellenzője. Igyekeztem kibetűzni a borítón lévő rövidke szöveget. Rilkét olvasott.

          (Semmi sem kész, míg rá nem néztem.)

          Ekkor megérezhette magán tekintetem súlyát, lassan felnézett a könyvből, egyenesen a szemembe.

          Hátamon végigfutott a felismerés és a bizonytalanság hidege.

          A két tekintet összekapaszkodott, az idegen arcán kaján mosoly jelent meg, amivel értésemre adta: ismer, mindent tud rólam, ő szervezte meg ezt a találkozást; a messzeségből tologatta magatehetetlen bábok módjára az embereket, felültetett engem a buszra, és jött, hogy figyelmeztessen. De mire?

          Ugyanakkor rájöttem: én is ismerem őt, már láttam valahol ezeket a kék szemeket, ahogy az ellenzőtől árnyékolva néznek engem, teljesen kitakarva, valami olyan nagyfokú bizalommal, hogy muszáj remegnem.

          Emlékezetemben kutatok arca után, pillanatra felvillan bennem: hátha csupán a "déja vu" klasszikus esetével állok szemben? Próbálok összpontosítani a szempár bűvöletében, és már szagokra is emlékezem; előbb csak ritkás füstöt érzek, majd vért, aztán dögszagot: háború van.

          És akkor hirtelen az armageddoni csatatéren találtam magam, ahol egy elképzelhetetlen nevű király mellett harcoltam a Sötétség lovasai ellen. Ismét kezemben érzem a tollas buzogány súlyát, balom megremeg a pajzsot ért csapás alatt, a sisakrostély előtt táncol, kavarog minden; és csak üvöltök, ahogy a torkomon kifér.

          Aztán csend vesz körül.

          Fáj kinyitni a szemem. Mégis szétnézek: az ütközetnek már vége. Füstszag, vérszag, háborúszag, köröttem lovak és lovasok fekszenek, elhagyott zászlók lengnek, dárdanyelek meredeznek. Egy tompa sóhaj sisakomon belül. Könyékre támaszkodom, de felállni nem tudok: mindkét lábamon a lovam fekszik; fáj, ezt most jó jelnek tartom. Végignézek magamon: mindenem ép, csupán páncélom ütött-kopott, mellvértemen tekintélyes horpadás, kesztyűmön vérnyomok. Élek, szomjas vagyok.

          Hiába próbálkozom a szabadulással, képtelen vagyok megmozdulni, ekkor először félek: egyedül, szomjasan, ki tudja meddig még?

          Nehéz léptek közelednek, talán hullarabló kutat zsákmány után, vagy a győztesek keresik a túlélőket? Minden esetre megragadom a kezem ügyében lévő harci bárdot, várok.

          Az idegen páncélos megtorpan előttem, jobbjában leeresztett, hosszú pengéjű kard, bal kezében kulacs. Felcsapott sisakrostélya mögül szótlanul figyel, kék szemeiben gyengédség, erő, nyugalom. Letérdel, lecsatolja sisakomat, és megitat.

          És én akkor már tudtam, hogy győztünk.

          Berregésre riadok, a lámpa zöldre váltott, a kocsisor eleje megindult. Az idegent keresem, bennem teljes immár a felismerés, ő lassan bólint: igen, majd ismét könyvébe mélyed. A két busz is megrándul, fej-fej mellett haladunk, de tudom, hogy csupán az autópályáig, ott mi lekanyarodunk a lakótelep felé, míg a gyorsjárat rátér az autópályára, és eltűnik a belváros irányába.

Szeretnék átdörömbölni, vagy kiabálni, egy találkozót megbeszélni, jaj ne, még ne!, de elértük az elágazást.

          Búcsúzóul még egyszer felnézett: találkozunk...

Tanítványaimnak a következő kérdés tettem fel: hogyan nyilvánulnak meg napjainkban a régen pozitív tartalmat hordozó fogalmak. Íme néhány válasz:

Becsület - idealizálás, jog

Meditálás - marihuana

Gyorsaság - sietség

Ember - fogyasztó

Mi - én

Tisztaság - higiénia

Minőség - mennyiség

Szorgalom - túlhajszoltság

Bölcsesség - okoskodás

Segítőkészség - önös érdek előtérbe kerülése

Barátság - érdekkapcsolat

Tisztelet - hízelgés, talpnyalás

Hit - elvakultság

Adakozás - mögöttes szándék

Gyorsaság - kapkodás

Önfeláldozókészség - esztelenség

Szép - giccs, divatos

Szórakoztató - könnyen emészthető

Mértéktartás - aszketizmus, minden tilos

Szabadság - korlátlan hülyeségek véghezvitele

Alázat - csúszás-mászás, alázkodás

Egészség - izomagy, fogyókúra

Kedvesség - kedveskedés

Érték - pénz

Szigor - kegyetlenség

Féltés - féltékenység

Megfontoltság - magyarázkodás

Mester - tanár

Tanár - óraadó

Óraadó - előadó

Temetés - temetkezés

Gyermek - projekt

Hűség - csak ha haszon van belőle

Cselekvés - próbálkozás

Kíváncsiság - kukkolás

Sikeresség - sikerhajhászás

Vezérség - főnökösködés

Vágni - pusztítani

Adni - adakozni

Születés - gond

Szerelem - birtoklás

Adott szó - nézőpont kérdése

Evés - zabálás

A gyengék védelme - a gyengék felmagasztalása

A deformációk kirekesztése- a másság elfogadása

Igaz ember - önjelölt próféták

Hóhér - rehabilitációs munkatárs