Jól gondoljuk meg, hogy mi az, amit megteszünk. Mert ha már megtettük egyszer, akkor megtesszük másodszor, harmadszor és sokadszor is, míg szokásunkká nem válik.

EGY CSATA VÉLETLEN HŐSE

            (…Igen, hát eljött a nagy nap! Eiroku negyedik évében, azaz 1561-ben Takeda Singen elégedetten foglalt helyet híres csatazászlója, a Furin kazan tövében, és várta, hogy felszálljon a Kavanakadzsimát elborító köd. Hadainak nagyobb része ezekben a percekben támadja meg Ueszogi Kensin embereit a Szaidzso hegyen vert táborukban. Neki már semmi más dolga nincsen, mint kivárni a menekülő csapatokat és teljessé tenni a győzelmet. Azonban amint kitisztult a kép a megdöbbent Singen ellensége seregével találta magát szemközt. Hűnek kellett maradnia jelmondatához („A hegy nem mozdul”), és tartania állásait a fő erők megérkezéséig. A japán történelem legvéresebb ütközete bontakozott ki, ember feszült embernek, Ueszogi minden áron ki akarta csikarni a győzelmet. A harcban meghalt Takeda Nobusige, Singen testvére, és Jamamoto Kanszuke, a takedák stratégája. Amikor megérkezett a felmentő sereg, Kensinnek sikerült emelt fővel elvonulnia a csatatérről. Jamamoto Kanszuke, a zseniális tábornok, ezt nem engedte volna…)

Ez még akkoriban történt, amikor az emberek nem keverték össze a tartalmas életet a hosszúval. A dolgok, értékek, a helyükön álltak, tudtak jót tenni és nem jótékonykodni, gyűlölni utálkodás helyett, képesek voltak megkülönböztetni a szépet a kívánatostól, a szerelmet a vágytól. És nem utolsó sorban a férfiakból sugárzott férfiasságuk, keveset panaszkodtak, szűkszavúan udvaroltak, sokat ittak, – s ölre mentek, ha kellett.

            Kit ne foglalkoztatna az idő sokrétűsége, mit nem adnánk, ha ott lehetnénk ismét, vagy az akkor és most vásznait cserélhetnénk fel! Átváltani a jelenről a múltra, másként ott lenni, tudatosan megfelelni, nem pedig spontán hibázni (igen, kijavítani, folyamatosan kijavítani!), milyen csodálatos jótétemény lenne! Istenem, add, hogy megtehessem – imádkozott félig hangosan Nicanor d’Escoto a langyos nyári éjszakában. Szerelmes volt Carmen Dolores Ibanezbe, de nem mert szembe szállni Octavio Gómez pengéjével. Pedig nem szabadott e korban sem megfutamodni, sem gyengének látszani. Jelentéktelen élete végtelennek tűnő éjszakáin elgondolkozhat majd egyedül a meghátrálás szégyenén, a jóvátehetetlen behódolás tényén.

Nem, akkor már inkább a halál, késői bánata félig részeg állapotában még kétségbe ejtőbbnek tűnt. Zokogva, alkoholszagúan tántorgott egyre visszataszítóbbnak rémlő szállására, keze súrolta a templom előtt szomjasan áhítozó szökőkút medencéjének peremét, a Belén utca első házait védő vaskerítések rácsait, az Április 5. utca faragott keresztjét, aztán ott állt kitágult szemekkel, a fülében doboló pulzussal Kavanakadzsima csatamezején!

            Bal kezében egy félig kiürült pálinkás üveget tartott, jobbjával sikeresen ellökte magától az ordító gyalogos katonát. Nem, itt nem lehet életben maradni – súgta önmagának, és igyekezett a jobbszárny vonala felé mozogni. Mögötte magasodott a Szaidzso hegy, balra a Szai folyó vitte véres vizét. Cipőjét átáztatta a harmat, nadrágja szára tiszta sár, azt hitte imájára a halált kapta válaszul. Nem tehetett mást, meghúzta alaposan azt az átkozott pálinkát, beleüvöltött az első szembe futó katona arcába és Buenos Airesben vásárolt kése gyorsan utat talált a bőrpáncél rétegei között.

            Azt sem tudta, ki van kivel, ki ellen kell küzdenie, és kell-e egyáltalán. De bizonyos volt abban, hogy a szemlélődés, a passzivitás maga a pusztulás, a megsemmisülés. Most sajnálta igazán, hogy nem állt ki késpárbajra Octavio Gómezzel szemben, az minden bizonnyal egyszerűbb lett volna. Könnyebben kaphatta volna meg Carmen Dolores Ibanez szerelmét, de itt már túl sok a volna. Kését zsebébe tette és felkapott egy kardot a földről. A távolban ott lengett a Furin kazan és a Takeda család többi zászlaja, azonban őt nem hajtotta sem gyűlölet, sem győzni akarás, csupán egy barna szempár igézete, amely azt sugallta, hogy őt szereti.

Milyen buta és sebezhető is a férfi! Átlép téren és időn, hogy érzelmeit megmutathassa, mintha azok számítanának is valamit! A mészárlás közepén, amikor harcos harcosnak feszült, Nicanor d’Escoto csak kiabált, lengette kardját a feje felett, és nagyot kortyolt a pálinkából. Neki itt dolga van.

Ebben a pillanatban világosan látott, értett japánul, kijózanodott. Semmi nem maradt benne, mint erős elhatározás. Nem érdekelte, hogy hány év is állhat még előtte. Túllépet fájdalmon, mámoron, dicsőségen. Szemét a Csikuma folyón túl álló Kaizu kastélyra emelte, és rohanva elindult egy ligetecske felé, amin keresztül az ellenség akart áttörni pár száz lovassal.

Fütyültek a nyílvesszők, ordítottak az emberek, nyihogtak a paripák, szóval mindenki tette a dolgát. Úgy látszott, a rohamot sikerült visszaverni, a lovasok jelentős része meghátrált, néhányuk holtan esett a fűbe, idős vezérük a ritkás erdő egyik fájának támaszkodva lihegett, oldalából lándzsa meredezett, kardját a támadók felé szegezte. Ó, milyen jó is lenne ezzel az emberrel szót váltani! Megkínálni a pálinkával, beszélgetni nőkről, szerelmekről. Megkapni tőle tapasztalatokat, csapdákat és megoldásokat.

- Öreg, legyünk végre barátok, hiszen nem ellened vagyok én itt – mondta Nicanor d’Escoto.

Japánul azonban mindez így hangzott:

- Jamamoto Kanszuke, én most levágom a fejét! – mert Isten bölcsen zavarta össze a nyelveket.

A hangra mozdult az egyik, a mozdulatra reagált a másik, az ősz stratéga feje elvált a nyakától, Nicanor átkerült a fa másik oldalára, és kezében véres karddal ott állt az Urquiza tábornokról elnevezett utca fonnyadt fácskái alatt. Fogalma sem volt róla, hogy micsoda tettet hajtott végre, hogy neki köszönhetően rendezetten vonulhatott vissza Ueszogi Kensin serege. Ismét részeg volt, mint a csap. De egyet tudott: felkeresi Carmen Dolores Ibanezt, még az este feleségül kéri, és nincs az a penge, az a bicskás, aki ebben őt meggátolhatná.

Furcsa módon Octavio Gómez sokkal messzebb volt tőle ebben a pillanatban, mint Kavanakadzsima mezeje.

Takaudzsi Hideszato jól emlékezett arra a nyári délelőttre, amikor a húgával elmentek a közeli folyóra horgászni. Mindenki tudta, hogy egy démon lakhelye található a víz közelében, mégis Uma úgy megijedt egy szikla alól kiugró rókától, hogy földbe gyökerezett a lába, és csak sikított. Hideszato úgy tett, ahogy apjától tanulta, benyálazta az ujját, s bekente a fülcimpáit – és valóban sikerült megőriznie a hidegvérét.

            A második alkalommal tizenhat éves lehetett, látta apját kilovagolni az ikutai erdőben az ellenséges katonák elé. Takaudzsi Giicsi fennhangon elmondta nevét, címeit, és párviadalra hívta ki a legbátrabb katonát, akit aztán le is győzött annak rendje és módja szerint. A fiú ekkor fogadta meg, hogy ő is ilyen eltökélt, megrendíthetetlen bátorságra tesz szert, de bizony, az első csatájában ezt még nem sikerült megvalósítania. Hosszú elmélkedései alatt jött rá, hogy a félelem nélküliség nem azonos a bátorsággal. Az igazi bátorság legyőzi a rettegést, felülkerekedik azon. Hamarosan ennek megfelelően kezdett viselkedni, megingathatatlan bátorsága, amely nemcsak az ütközetekben nyilvánult meg, hanem a hétköznapok világában is, hamarosan híre kelt az egész országban.

            A viszonylagos béke évei következtek, a dajmijo gyakran küldte büszke kiállású, a legnehezebb helyzetekben is megfontoltan viselkedő szamuráját követségbe. Egy alkalommal Ovari tartományból tartott Jamato felé, a gyönyörű Biva-tó mellett. Csodálatos ligetek árnyai tükröződtek a rezzenéstelen víztükrön, a férfi nem tudott betelni a látvánnyal. Mennyi béke, mennyi szépség adatott meg neki egy szempillantás alatt, emberek ezreinek egy élet alatt sem jut ennyi. Gondolataiba mélyedve sétált át egy kecses ívű fahídon, amikor azt vette észre, hogy a híd közepén egy hatalmas sárkánygyík fekszik. Hirtelen nem tudta, hogy mit is tegyen: forduljon vissza, menyjen tovább, vagy ölje meg a rémalakot? Benyálazta az ujját, bekente a fülcimpáit, majd úgy döntött, hogy tovább halad. A szörnyeteghez érve átmászott rajta, s folytatta útját célja felé.

            Alig ment néhány lépést, amikor kiáltozás ütötte meg a fülét. Megállt, válla fölött hátra sandított, és egy furcsa kis alakot pillantott meg. Díszes ruhában loholt utána, fején sárkánykarmokkal ékesített korona díszelgett, hosszú, vörös haja lobogott a szélben.

            - Jó uram! – kiabálta. – Várj meg, had beszéljek veled!

            Amikor utolérte Hideszatot, így folytatta:

            - Ennek a tónak vagyok a sárkánya, az előbb még igazi valómban feküdtem a hídon. Évezredek óta itt élek háborítatlanul, békességben az emberekkel, azonban az utóbbi években egy iszonyatos százlábú látogat meg minden este. Már sok gyermekemet megevett, s attól tartok, hamarosan rám is sor kerül, hacsak nem véd meg tőle valaki. Ezért nyújtózom el nappal a hídon, hátha jön egy bátor harcos, akinek a segítségét kérhetem. Mivel te nem rémültél meg tőlem, ezért talán te menthetsz meg a ragadozótól.

            Takaudzsinak nem volt nehezére beleegyezeni a kérésbe, arra gondolt, most aztán valóban próbára teheti bátorságát: mire képes egy szamuráj egy démonnal szemben. A sárkánykirály titkos ösvények labirintusán keresztül vezette el a víz alatti világba, egészen meseszép palotájáig. Szolgák serege kísérte a férfit, puha párnát tettek alá, finomabbnál finomabb ételekkel kínálták. Amikor mindketten jóllaktak, vendéglátója olyan szakét töltött a csészéjébe, aminek nem kóstolta még párját. Békésen poharazgattak, míg aranyhalak táncoltak előttük, a zenét édesvízi halak pengették apró samiszeneken.

            Hirtelen villámok cikáztak át az égen, sötét felhők takarták el a csillagokat és a holdat. Zengett az ég, a Biva-tó minden lakója biztonságos zugot keresett, úgy tűnt, a palota is rögvest összeomlik. Hideszato felpattant, a fegyverei után nyúlt, de a látottaktól teljes tanácstalanság lett rajta úrrá. Egy hatalmas százlábú kanyargott lefelé a Mikami-hegyről, világítottak óriási szemei és mind a száz lába is. Félig már be is kúszott a vízbe, mire a szamuráj magához tért, nyílvesszőt helyezett az íjra, gondosan célba vette a rémet, majd útjára engedte a vesszőt. Azonban a nyíl eltört a szörnyeteg vastag homlokán. Takaudzsi újra célzott, suhant a halált hordozó, azonban ismételten szilánkokra törötten pattant le a démonról.

            Hideszato benyálazta az ujját, benedvesítette a fülcimpáit, és így gondolkodott:

            - Ha az emberi nyál ilyen csodára képes, elképzelhető, hogy másképp is hasznát vehetem – azzal szájába vette a harmadik nyílvessző hegyét, egy ideig ott tartotta, majd hirtelen célzott és lőtt.

            Pont a százlábú két izzó szeme között hatolt be a nyíl, és azonnal megölte a szörnyeteget. Az égzengés elhalkult, ismét előtűntek a csillagok és a hold is, a tó felszíne kisimult. Behúzták a vízbe az istentelen rém tetemét, a férfi házigazdája javára lemondott az értékes trófeáról.

            - Látom, nemcsak a bátorságod rendkívüli, hanem a nagyvonalúságod is. Ennek a százlábúnak a feje a tróntermembe fog kerülni, mindegyik lábából egy a palotám száz szobájának egyikében fog majd fényt adni. Cserében ajándékokkal kedveskednék neked, ha meg nem sértelek.

            Másnap reggel a sárkánykirály teljes udvartartása kísérte a partra Takaudzsit, ott adták át az ajándékokat: két harangot, egy zsák rizst, egy tekercs selymet és egy üstöt. A szamuráj elbúcsúzott új ismerőseitől, folytatta útját Jamato felé. Az első kolostornak adományozta a szebbik harangot, a következőnek a másikat. A rizst, a selymet és az edényt azonban megtartotta, mint kiderült, nem döntött rosszul.

            A zsákból sosem fogyott ki a rizs, a selyemnek sosem lett vége, az üstben főzés nélkül készült el az étel. Hideszato, amint visszatért birtokára, gyakran látta vendégül kevésbé tehetős alattvalóit, adakozott a környék szegényeinek. Az emberek hamarosan új nevet akasztottak rá: Tavara Csódzsának hívták, Rizses-zsákos Nagyúrnak.

Ha egy Mester nem képes önmagának megadni a megfelelő lelki táplálékot, akkor másoknak sem képes adni. A harcművészetek gyakorlása közben juthatunk ilyen lelki táplálékhoz. Tölt, megvilágosít, fejleszt.

4. RÉSZ

Melyben az autósok, mint oktalan állatok

Egy alkalommal ezen példabeszédet intézte az Ő Tanítványainak végtelen nagy bölcsességében.

  2. Gyakran vezetem autómat a Főváros nagy forgatagában, s igyekszem udvariasan bánni a forgalom többi résztvevőjével, hogy enyhítsük egymás kínjait.

  3. Ezért az alárendeltebb útvonalakról rendszeresen beengedek egy-egy autót, de sosem hosszú sorokat, mivel nem kivánom, hogy a mögöttem jövő sofőr megőrüljön az én könyörületességemtől.Rob.H. 8, 11.

  4. Ám megtörtént, hogy amikor én próbáltam az Kazinczy utczából rákanyarodni a tömött Rákóczi útra, előttem buszok dübörögtek el nagy-nagy sebességgel, irtózatos füstöt okádva, a’ többi úrvezető pedig meredt tekintettel a végtelenbe révedt, hogy sem engem észrevenne nyomoromban.

  5. Keblemet méltán gerjedt harag feszítette és emígy kiabáltam feltekert ablakok megett: Ó Uram! Hát az oktalan állat is beengedi a másikat a sorba, csak az pesti autósok nem tesznek így, büntesd meg őket!Bkv. 5, 7, 68.

  6. Midőn végre, nagy keservesen sikerült befurakodnom egy álmoskás soför elé, megfogadtam, hogy rendben, szemet szemért, fogat fogért: nem engedek be én sem senki ember fiát eztán.

  7. Ha Ti úgy, akkor én is úgy!

  8. Ám kisvártatva rájöttem, hogy semmivel sem lennék aztán különb az autókat vezető oktalan állatoknál, ha beállnék közéjük.

  9. Megugyebár: hát kik Ők, hogy az én cselekedeteimet meghatározzák, az én viselkedésemet befolyásolják, hogy a lábamat kenegessék illatos olajokkal?

  10. Ezért nagyon fontos, hogy ne sűllyedjünk le soha a tömegek színvonalára, mert jó magunk is hasonlatosak leszünk az oktalan állatokhoz.

  11. Majd elbocsátotta az Ő Tanítványait, akik szerte széledtek nagy bégetéssel.

  12. A pesti autósok büntetése pedig leend az örökös felújítás és útlezárás, de ha az főútvonal bedugul, bizony mondom néktek csatornáznak az elkerülő szakaszon. Ámen.

Kikelet ébred

a szamuráj páncélján:

vörös a fénye.

Mikor sorsoddal törődsz, a jellemedet hagyod. Mikor jellemedet ápolod, sorsod jóra fordul.

Ilyenkor mit tehet egy szamuráj? Hagyta, hogy az eső átitassa a ruháját, hiszen úgyis csak a bőréig ázhat, talán a hajnalt várta. Szemét a kastély egyetlen világító ablakára szegezte, s felidézte magában az utóbbi hetek történéseit.

            - Nagyon szikáran dolgozol a karddal, túlságosan kiismerhető vagy, akár a hétköznapokban – feddte meg Yoichi, a klán kardmestere. – Legyél kifürkészhetetlenebb, engedj néha a vágyaidnak, az érzéseidnek, ne a tudatod vezessen.

            Engedelmesen, szinte öntudatlanul bólintott, rendben, ne annyira tudatosan, de nem volt tisztában a szavaival, gondolataival. Sokkal inkább otthon akart lenni, hagyni, hogy Kyoko lemossa a fürdőházban, ledörzsölje izzadt karját, mellkasát, a hátát. A pillanatok összeállnak egy öröklétté.

            Mert mit is lehetne elmondani Iyo tartományról? Egy biztos, a Shikoku szigetén fekvő terület sosem tartozott a legélénkebb életet folytató vidékek közé. A központot uraló Itashima kastélyt a Togo család lakta, vigyázó szemeik szinte el sem láttak Uvagori helyhatóságig, ahol Jamamura Kindzsuro személye jelentette a törvényt. Az ő segédkönyvelője volt Narasima Jodzaemon, aki az étel és ital beszerzésére költött összegeket tartotta nyilván. Éves keresete alig közelítette meg a hetvenöt koku rizst, de minden ínségért kárpótolta őt felesége szerelme, akivel a kastély melletti apró házban éldegéltek. Ha esett az eső, Kyoko gyakran fuvolázott, mintegy a vízcseppek ütemére költött újabb és újabb dallamokat, télen összebújtak a paplan alatt, egymást melegítették, és sokáig beszélgettek a sötétben.

            Nem voltak hétköznapi házasok, rajongva szerették egymást. Az igazi szerelem elégeti a férfit és elégeti a nőt. Hogy ne hamvadjanak hamuvá, ahhoz igazi férfi és igazi nő kell. Narasima gyakran ebből a felismerésből vett erőt. Arra gondolt, mellékes, hogy harcban nem mutathatja meg a tudását, viszont egy ilyen intenzív és teljes szerelmet csak kevesen lennének képesek ép ésszel elviselni. Mert néha szinte fájt a nő közelsége, amikor ránézett, tudta, hogy minden gondolata nyitott könyv előtte. Máskor, a mindennapi munka unalmas óráiban, egy félbe tépett papírra egy lábon álló darut rajzolt, otthon pedig daru alakzatba rendezett virág kompozíció várta.

            Nem tűnt fel neki, hogy egyre gyakrabban küldik távoli követségekbe, illetményét felemelték nyolcvanhat kokura, s hallgat esténként a fuvola. Nem vette észre, hogy csupán az ő gondolatai köröznek kedvese és otthona körül, hogy a szolgák között egyre több a lesütött szem, egyre több a hajlott hátú, illedelmes kihátrálás.

            Bár az is lehet, hogy egy szempillantás alatt átlátott mindenen, csak becsapta magát, szándékosan nem vett tudomást összefüggésekről, tényekről. Yoichi dojojában hetente háromszor gyakorolt bokkennal, szigorúan, precízen, ahogy a könyvelést is vezette. Továbbra sem járt el inni, otthon nem tartott szakét, minden vasárnap felkereste a Djigenji-szentélyt.

            Akkor mi billenthette ki a mérleg nyelvét?

            Ki gyógyította meg a hályogos szemeket? Gyógyítás ez egyáltalán? Vagy inkább megfeszítés? Ilyenkor mit tehet egy szamuráj? Elvisel mindent, és hűsége alá parancsolja az érzelmeit? Vagy felborítja a világot az igazáért?

            Vesszen, akinek vesznie kell!

            Megmarkolta az övében lévő kardot, és kilépett a hidat árnyékoló fák közül. A két kapuőr nem számított semmi rosszra a közeledő Narasimától, két rövid mozdulattal vágta le őket. Jobb, ha nem tudnak semmiről…

            A kastélyban ismerte jól a járást, csendben haladt Jamamura belső lakosztálya felé, nem vár itt rá senki és semmi, a semmi vár itt rá egyedül, miért is érkezett meg öt nappal korábban!

            - Kitabatake, ugye nem az van, amire gondolok? – Sírt az öreg fegyverhordozó, és zokogott Shino is, a szobalány, amikor elmondták mindazt, amire nincsen szó.

            A hamuvá égett virágok és csókok mind értelmüket vesztették. Ilyenkor mit tehet egy szamuráj? Pontosan, szigorúan és érzelemmentesen úgy döntött, hogy inkább az érzelmei által hagyja magát vezetni.

            Az egyik folyosón hárman kerültek szembe vele: Yoichi és két lándzsás. A gyakorlatlan fickók nem jelentettek igazán problémát, ott állt szemtől szembe a klán vívómesterével.

            - Csodálatos volt, Jodzaemon, a vágásaid végre kibontakoztak, mint a korán érő szilva szirmai. Erőszakos illatuk elnyom minden más megnyilatkozást. Ha kérhetném, így folytasd.

            Tizenkétszer csapott össze a két kard. Most nem volt bokken, ami elvette volna a pengék élét. Most nem volt lehetőség az ismétlésre, a meghajlásra. Most nem sajnálhatta senki sem az élekben keletkezett csorbulásokat.

            Narasima igyekezett kiürülni, felvenni a semmi álarcát, de fejében végig ott lüktetett Kyoko és Jamamura hálószobája. Hideget érzett, rettenetes fagyot, pedig a remény országában ismeretlen a tél.

            Hát nincs remény. Ilyenkor mit tehet egy szamuráj? Belép ellenfele kardja alá, s ott a pokol helyett a mennyország nyílik meg. Bocsáss meg Yoichi, hamarosan én is követlek. Mert elég felrántani az utolsó ajtót, elég felrúgni az utolsó sojit, s akkor szembe találta magát azzal, amitől a legjobban félt: a valósággal.

            Véres a kard markolata, már nem fontos, hogy kinek a vére. Ujjai biztos fogást keresnek a fonáson, tapad a rája bőr. Jamamura Kindzsuro kibomlott hajjal, nyitott kimonóban követi őseit. Kezében a katana nem több, mint hitvány karikatúra. Lecsapott feje vörös nyomokat hagyva gurul a sarokba.

            És te, Kyoko? Mi történik most? Ilyenkor mit tehet egy szamuráj? De a feleség tudja a választ.

            - Nem volt más lehetőségem. Téged szerettelek. Kérlek, bocsáss meg.

            Azzal éles tőr fúródik a fehér nyakba.

            Tompa lépések dübögnek a padlón, jönnek a testőrség késve riasztott tagjai. Semmi baj, Narasima Jodzaemon, legalább ilyenkor tudja egy szamuráj, hogy mit is tegyen. Gyorsan letérdel, az ázott haorit combja és vádlija közé gyűri, kiszabadítja felső testét a hadagi szorításából, ruhadarabot csavar a pengére, és maga ellen fordítja.

            Ej, de kutya élet is az, amikor egyedül a halál jelenti a megnyugvást. Idegenként tapogatózni a mindennapok útvesztőiben, de otthonosan mozogni az elmúlás országútján, hát ez az egyetlen lehetőség, Kyoko? Te parancsra cselekedtél, én a parancs ellen, így ismét megérkezhetünk egymáshoz.

            Befejezi a szeppukut, arccal a tatamira hanyatlik, vértől csuszamlós keze Kyoko ujjait keresi…

Van úgy, hogy a dolgokat nehezebb megtartani, mint megtalálni. Itt van, a tiéd; és most mit kezdesz vele?

Találsz egy Mestert - tudsz tanulni tőle?

Találsz egy Tanítványt - tudod-e tanítani?

Találsz egy Mestert - tanul tőled valamit?

Találsz egy Tanítványt - tudsz tőle tanulni?

Vagy marad mindenki a saját elképzelésénél, azt csinálva, ami elvárható tőle - nem pedig azt megtéve, amit mindenkinek meg kell tennie, függetlenül attól, hogy Mester, vagy Tanítvány.

Tehát vesztettem.

Nem magamat siratom.

Lassan esni fog.